A védekezés

Valójában mi kell ahhoz, hogy meg akarjuk és tudjuk védeni magunkat?

MI KELL A VÉDEKEZÉSHEZ?

Egyfelől tény, hogy az erőszakos bűnözők többsége harcművészeti szempontból képzetlen, sikerük alapja az agresszív fellépés. Másfelől tény, hogy önvédelemben teljesen képzetlen civilek naponta sikeresen védik meg magukat tőlük. Hogyan? A beszámolók szerint úgy, hogy hallgattak a megérzésükre, hogy nem akartak „áldozatok” lenni, hogy eszükbe jutott egy számukra fontos valaki vagy valami, akit vagy amit féltek elveszíteni, a jogtalan támadás okozta jogos felháborodásuk pedig olyan erőt adott nekik, hogy képesek voltak minden eszközzel és bármi áron küzdeni. A tanulság az, hogy az erőszak alkalmazásában és az ellene való védekezésben is a hozzáállás a döntő. Nem a fizikai képességek, a harci készségek.

Ez abból fakad, hogy egyrészt nem vagyunk egyformák, másrészt ösztöneink ellenére szociális lények is vagyunk.

• Eltérő a lelki alkatunk, a nemünk, a korunk, a családi hátterünk, a társadalmi közeg, amiben felnőttünk, élünk, tanulunk és dolgozunk.
• Nem egyforma az emberismeretünk, a helyzetfelismerő és testbeszéd-olvasó képességünk, így a veszélyérzetünk sem.
• Ahogy az élet más dolgairól, úgy az erőszakról is eltérő élményeink és hiedelmeink vannak. Ami egyikünknek csak pár kép az esti híradóból, térben és érzelmileg távoli esemény, az a másiknak napi, testközeli élmény, vagy legalábbis élete egy szakaszában az volt. Egyikünket még sosem bántották igazán, másikunk eleve bántalmazó környezetben nőtt fel.

Ezért, míg egyikünk időben felismeri, hogy bajba kerülhet, másikunk csak akkor eszmél, amikor már bajban van. Az egyik túlreagál, zsigeri alapon aránytalanul agresszívan viselkedik. A másik nem reagál – illetve először önmagára reagál: a megérzést elfojtja, és racionális magyarázatot keres a másik viselkedésére („Biztos csak…”), így a zsigeri reakciót felülírja a szociális gát.

A SZOCIÁLIS GÁTAK KORLÁTAI

A szociális gátak neveltetésünk részeként hasznos dolgok, hétköznapi helyzetekben, normális emberek között ezek teszik lehetővé az együttélést. A ragadozókkal szemben azonban, ha a túlélés a tét, önveszélyesek lehetnek.

A fajtársak (juhok) között működő módszerek ugyanis nem működnek olyasvalakivel szemben, aki nem tekint minket fajtársnak, csak zsákmánynak (ő ugyanis farkas).

• Ezzel azért nehéz szembesülni, mert első látásra fajtársnak tűnik (juhnak), és bár furán viselkedik, (még) nem harap.
• A farkas is azon dolgozik, hogy ne lássuk annak, ami valójában, mert tudja, hogy csak addig manipulálhat minket.
• A ragadozó csak akkor leleplezi magát, ha úgy látja, hogy uralkodik a helyzeten, és kiélvezheti, hogy félelmet kelt.
• Ragadozót csak az leplez le gyorsan, akinek már volt dolga a fajtájával.

KIBEN MITŐL INDUL BE A VÉDEKEZÉS?

Ami a gátakat illeti, ezek áttörését mindenkiben más, sajátos, egyéni dolgok segítik. A jó hír, hogy a gátakon át lehet törni, illetve meg lehet tanulni áttörni rajtuk. Ez pedig ott kezdődik, hogy választ adunk a legfontosabb kérdésre: „Mi történik, ha nem állok ellen az erőszaknak?”

Van, aki ezen sosem gondolkodott, de a váratlan vészhelyzetben tudatosodik benne, hogy mit veszíthet el, azaz miért érdemes harcolnia – és harcol is! Mások válaszai azonban még legyőzendő belső gátakról tanúskodnak.

Például van, aki úgy véli, hogy önmagáért nem képes kiállni – a gyermekéért azonban „ölni tudna”. Eszerint létezik olyan érték, amiért igenis képes harcolni. Ezért kérdés, hogy őt magát vajon miért lenne szabad megverni, megerőszakolni vagy megölni? Ő nem tartozik a védendő értékek közé? Mitől fél, mit veszít el, ha ellenáll?

INDULATMENTESSÉG, NYERS INDULAT, VAGY…?

A tipikus önvédelmi képzésen vagy csak a mozdulatokra fókuszálnak, vagy arra biztatják az embert, hogy valahogy győzze le a félelmét, vagy elhitetik vele, hogy a tudás birtokában nem lesz mitől félnie, vagy éppen arra biztatják, hogy legyen nagyon dühös. Nem indulatmentességre vagy nyers indulatra van azonban szükség, hanem egészen konkrétan a jogos felháborodás erejére.

Van ugyanis, aki azonnal felfogja, ha az élete vagy az épsége a tét, más azonban csak lassan fogja fel, mekkora a baj, de amikor például elszakad a szép új ruhája, vagy valahol hozzáérnek, olyan indulatra gerjed, hogy képes a támadóját megfutamítani. Az egyedi indokok azért tűnnek sokszor irracionálisnak, mert azok is – nem értelmetlenek, csak nem tudatosak.

Ha az emberrel hirtelen történik valami megrázó, akkor zsigerből cselekszik, nem átgondoltan, nem tervszerűen, de esetenként így is hatékonyan. Teljesen egyéni, hogy ki mikor és mitől háborodik fel eléggé ahhoz, hogy ellenálljon és visszatámadjon, de ami miatt képes cselekedni, azt három dolog jellemzi:

• nagyon személyes,
• nagyon értékes,
• jelen van, vagy az eszébe jut.

FÉLELEM – FÉLTÉS – FELHÁBORODÁS

Harcművészet gyakorlása vagy küzdősport verseny során sokféle dolog motiválhatja, sokféle érzés uralhatja az embert. A nyers erőszakkal való találkozás során azonban az alapélmény a félelem, ami az élet, az épség, a szabadság, illetve valami személyes, értékes és jelen levő vagy felidéződő dolog elemi erejű féltése.

A helyes önértékelésből, a helyzet igazságtalanságából, a féltésből fakad az a jogos felháborodás, ami mindenki számára meglepő erőt tud adni a védekezéshez, pontosabban: a megelőző vagy ellentámadáshoz. A félelemből fakadó lelki hajtóerő pedig a nyilvánvaló erőviszonyok ellenére is meg tudja fordítani a küzdelem kimenetelét. (Ezért győzhetnek a hazájukat védők a fölényben levő idegen zsoldosokkal szemben is.)

Ami pedig a védekezés technikai oldalát illeti, hogy mit lehet és kell tenni ilyen helyzetekben, ugyancsak meglepő, hogy különben teljesen képzetlen civilek mikre képesek, hogy milyen spontán és kreatív módon tudnak hatékonyan harcolni.

Ilyenkor derül ki, hogy az ember eleve kész fegyver. Tud harcolni, csak nem tudja magáról, vagy csak nem akarja elfogadni magáról, mert túl van szocializálódva. Ezért alapvető a mentális-emocionális tréning, és ezért kell minden fizikai képzésnek erre épülnie.

A VÉDEKEZÉS VALÓJÁBAN

A tipikus önvédelmi edzés szemlélete defenzív, reaktív, védekező: az agresszor csinál valamit, az áldozat próbál reagálni. Valóban a támadó diktál, ha nem figyelünk a környezetünkre, és végső soron bárkit meg lehet lepni, de ha edzésen mindig abból indulunk ki, hogy a másik mit csinál, és mi mindig csak reagálunk, akkor eleve lemondunk a jogos megelőzés, az előre támadás összes taktikai előnyéről, amit egyszerűen nem engedhetünk meg magunknak nagyobb, fegyveres vagy több támadóval szemben.

A hatékony önvédelmi képzésnek azonban a megelőzésre kell felkészítenie: az elkerülés, a környezet figyelése, az előjelek ismerete és felismerése mind azt szolgálja, hogy ne lehessen minket meglepni. És ha tudjuk, mi fog történni pillanatokon belül, és hogy a helyzetből nem tudunk máshogy kikerülni, akkor a legjobb előre támadni – nem várni és „védekezni”. Ha jogszerűen és hatékonyan előre támadunk, akkor egyfelől miénk a meglepetés ereje, és mi határozzuk meg a követező lépést, másfelől az agresszor elveszti támadó kedvét, hiszen csak reagálni tud: védekeznie kell. Ez az, amikor a farkas a birka helyett egy juhászkutyával találja magát szemben. Ez a kombatív, azaz „harcias” mentalitás egyesek „ízlésének” – értsd: erőszakról alkotott hiedelmeinek – talán nem felel meg, de nem maradhatunk naivak, mert az életünkbe kerülhet.