Szabad ellenállni? Nem kerülünk még nagyobb bajba? Ki miért nem áll ellen?
SZABAD ELLENÁLLNI?
A magyar törvény 2009 óta biztosítja a szembeszállás jogát. Eszerint senki sem köteles kitérni a jogtalan támadó elől – legyen bár idegen vagy rokon, épelméjű vagy zavart vagy ittas –, szembe lehet vele szállni.
Ez nem összetévesztendő a garázdasággal, amikor kölcsönösen elfogadják a kihívást, és egyszerűen összeverekednek. Ez nem jogos védelem, mert minden résztvevő a közrend ellen vét, és mindegy, ki kezdte, ki ütött elsőként.
Kitérni tehát nem kell, de harcolni sem kötelező. Húzz határt, békíts, ha lehet – vagy fuss, ha tudsz – vagy harcolj, ha kell! Mindig válaszd azt, ami biztonságos – de ne feledd, hogy a futás és a harc sem feltétlenül az.
Az önvédelemben ugyanis minden a helyzettől függ, hogy kicsoda és mit akar, mikor és hol, hogyan és miért? Ettől függ, hogy ellenállni szükséges vagy önveszélyes, hogy mire van szükség, és mire nincs.
A céges bulin a becsípett kolléga, aki csak mindenképpen táncolni akar veled, nyilván más reakciót igényel, mint az álarcos, aki leütött és már a csomagtartójába akar betuszkolni. A lökdösődő osztálytárs is más kategória, mint három fegyveres betörő az éjszaka közepén a hálószobádban.
Ha ragadozóról van szó, akkor sem mindegy, mit akar. Ha csak a pénzed vagy egy tárgy a tét, inkább add oda, mert minden tárgy pótolható. Ha a nemi szabadságod, a testi épséged vagy az életed a tét, akkor viszont semmit sem tenni ugyanúgy önveszélyes, mint a bajt butasággal fokozni.
Ezért nem egyenlő az önvédelem pusztán a fizikai készségek gyakorlásával. Amire elsősorban és gyakrabban szükség van, az a helyzetfelismerés és helyzetkezelés képessége. És annak a szükségszerűségnek az elfogadása, hogy ha megelőző- vagy visszatámadásra kényszerülünk, akkor a támadót meg kell fékeznünk, vagy ideiglenesen harcképtelenné kell tennünk. (vö. Mást bántani?)
NEM MINDENKI ÁLL ELLEN. MIÉRT?
Tényleg van, aki akkor sem védekezik, amikor az ellenállás jogos, szükséges és nem önveszélyes. A tipikus okok mind azt bizonyítják, hogy az önvédelemben a lelki alapállás, a felkészültség mennyire meghatározó jelentőségű.
Van, aki attól fél, hogy veszít. – Számára tehetetlennek lenni is jobb (szerep), mint nem elég jónak lenni. Nem hiszi el, hogy nem tehetetlen, hogy van esélye, van választása. Pedig ha megadja magát, saját magát árulja el. Ha azonban ellenáll, még ha veszít is, emelt fővel teheti: igen, a másik nagyobb, erősebb, agresszívabb volt, de ő tényleg megtett mindent, amit tudott.
Van, aki túl van szocializálva. – Számára fizikailag kényszeríteni annyi, mint erőszakosnak lenni, ami ellentmond az önmagáról alkotott képnek: ő kedves, rendes ember. Ha azonban nem áll ellen, akkor talán olyasmit kell átélnie, ami összetöri benne azt a kedves, rendes embert. Pedig csak néhány (tíz)másodpercre kellene üzemmódot váltania, hogy megvédje azt, aki ő különben: az a kedves, rendes ember.
Van, aki áldozatként nőtt fel. – Az erőszak normális volt, a „szeretet” része, és ha nemet mondott, annak nem volt jelentősége. Ezért nem csak a saját értékét kell újratanulnia, hanem a határhúzást is, hogy a „Nem!”-e valóban NEM lehessen (és az igene igen). A ragadozó ugyanis mindig megérzi, ha egy „Nem!” mögött nem áll semmi: ha nincs következmény.
Van, aki tényleg nem tud védekezni. – Az öreg és a kisgyermek. A mozgáskorlátozott és a fogyatékos. A sokkal kisebb és gyengébb. Akit hátulról leütnek, vagy az italába tett szertől elájul, az lehet különben mester vagy bajnok, ilyenkor esélye sincs.
Nem szabad tehát azok felett ítélkezni, akik belső vagy külső okból képtelenek voltak védekezni. Odafigyelni egymásra: ez a dolgunk, mert akár a puszta jelenlétünk is esélyt jelenthet valakinek: szemtanút, aki miatt inkább lépnek.
ÉS NEMI ERŐSZAK ESETÉN?
Magyarországon a nemi szabadság és erkölcs elleni erőszak esetén a védekező ugyanúgy bármit megtehet, ami szükséges, mint az élet elleni támadás hárítása esetén.
Hazai statisztikák szerint minden harmadik nő átélte már a szexuális zaklatás valamilyen formáját, minimum 5-7 %-uk pedig a nemi erőszakot. A valóság az ismert adatok többszöröse is lehet.
Amerikában is élete során minden ötödik nőt ér szexuális zaklatás vagy támadás. A nemi erőszak kísérletnek ellenállók 86 %-a azonban sértetlenül megússza. Miért? Mert a ragadozó eleve „áldozat típust” keres, és folyamatosan azt figyeli, kell-e ellenállásra számítania. Ő is tévedhet, és egy ponton túl nem éri meg neki: nem akar sérülni, félti magát, félti az egészségét! Ahogy egy sorozatgyilkos vallotta: csak azt erőszakolta és ölte meg, aki nem állt ellent – a többieket inkább hagyta.
REAKTÍV VAGY PROAKTÍV HOZZÁÁLLÁS?
A tipikus önvédelmi képzés reaktív. Sikeres támadások elleni védekezésre akarnak oktatni, amikor az ember arra vár, mit tesz a támadó, ahelyett, hogy megelőzné, meghiúsítaná a támadást, és átvenné a támadó szerepét. A proaktív taktika annak a ténynek a fel- és elismerése, hogy a nyílt fizikai erőszak szintjén csak megelőző- vagy ellentámadásra van módunk.
Akik ellenálltak, és sikerült megfutamítaniuk a támadójukat, azok nem produkálnak olyan poszt-traumatikus tünet-együttest (PTSD), és másként beszélnek a történtekről, mint azok, akiknek nem hagytak esélyt, vagy önmaguknak nem adtak esélyt, vagy „csak védekezni” próbáltak, mert ezt tanulták. Azoknak a leggyógyítóbb az élménye, akiknek életükben először sikerült támadót megfékezni, menekülésre kényszeríteni vagy harcképtelenné tenni. Ha a világról meg is maradt a véleményük, a magukról alkotott képük egészségesebb lett. Végül minden ellenére ők győztek, nem a ragadozó.