Mítosz 3. Elég, ha védekezni megtanulok, nem kell támadni…
AMI JÓL HANGZIK
Nem egy harcművészeti és önvédelmi iskola hívogat azzal a nagyszerű gondolattal, hogy ott megtanulhatsz védekezni, sőt, elég is „csak védekezni” megtanulni, mert „nincs szükség” támadó mozdulatokra és agresszivitásra.
Videókon láthatunk ázsiai mestereket, amint szinte bölcs szelídséggel vezetik el a támadó – láthatóan előre látott – mozdulatának lendületét, és küldik útjára az illetőt, hogy odébb puffanjon nagyot. Úgy tűnik, hogy mivel ez a fajta védekezés önmaga ellen fordítja a támadó erejét, a védekezőnek egyáltalán nem kell támadólag fellépni. Nem kell ütni, rúgni, fájdalmat okozni, egyáltalán: agresszívnak lenni, ami ugyebár eleve „rossz dolog”.
Ez azért tűnik nagyszerűnek, mert nem akarunk olyanok lenni, mint azok a „nem normális” emberek, akik agresszívak és másokra rátámadnak. Mi ugyanis normális emberek vagyunk, csak védeni akarjuk magunkat, nem akarunk másban kárt okozni. Megőrizhetjük az önmagunkról alkotott képet, és az eszmét, miszerint a fajtársak közötti ragadozó erőszakra létezik fájdalom- és erőszakmentes megoldás. Csak egy fantasztikus mester, megfelelő technika, trükk vagy tudatállapot és persze sok-sok év gyakorlás kell hozzá…
AMI A PROBLÉMA
Félreértés ne essék: a konfliktusnak sok szintje van, a nyílt erőszak csak a spektrum teteje. Jó, ha valakinek életveszély esetére is van eszköze, de nem jó, ha más helyzetekben is csak ez jut az eszébe. Szükség van a távolságtartás, a lerázás és a lefogás eszköztárára, de a „lágy” megoldások nem feltétlenül alkalmasok a „kemény” helyzetekre.
A „csak védekezzünk” taktikával az alapvető probléma az erőszak valóságáról kialakult hiedelem, amely táplálja. Anélkül, hogy bizonyos harci- és mozgásművészetek sok értékét kétségbe vonnánk, a neten közzé tett bemutatók többsége sajnos arról tanúskodik, hogy a mester és partnerei akaratlanul is együttműködnek, a pusztakezes vagy fegyveres „támadások” többsége pedig előre látható, valószerűtlen imitáció. Ennek több, természetes, módszertani oka is van.
- Egyfelől, a tanítványok is hisznek a rendszerben: ha a mester mutatja be a fogást, akkor biztosan működik – ha a mester nem mondja, akkor is nyilván mindig, mindenki ellen. Az ismétlés kondicionál, és edzésen az évek alatt megtanulták, mikor hogyan kell viselkedni: mi mekkora fájdalommal jár, mikor kell abbahagyni vagy éppen feladni, mikor és hogyan kell puffanni stb. Ezek az edzőtermi tudnivalók hasznosak: segítik a tanulást, mert segítenek a balesetek megelőzésében (akinek az első edzésen eltörik a könyökét, az nem jön másodszor). Ha ezek az edzőtermi reflexek megmaradnak ott, ahol a helyük van (az edzésen), akkor nincs is baj.
- Másfelől, a bemutatók, versenyek, edzőtermek harciasnak tűnő, de általában adrenalin-mentes világának azonban nem sok köze van a garázdák és ragadozók teljesen váratlanul, túl közelről, teljes erővel érkező, ijesztő brutalitásához. Egy erőszakos bűnöző pedig egyfelől már a szocializációja révén is jobban tűri a fájdalmat, másfelől nem tanulta meg, hogy melyik „technika” hatására hogyan kellene viselkednie. Ami egy civilnek már elviselhetetlen, az őt nem fékezi meg. Ami edzésen hatékonynak tűnt, abból ő zsigerből talál kiutat. Ilyesmit átélni verseny közben is kellemetlen meglepetés, önvédelmi helyzetben azonban sokkoló lehet.
További problémát jelent az önvédelem, illetve a védekezés stratégiai értelmezése, ami alapvetően kétféle: reaktív vagy proaktív.
- A reaktív taktika szerint, ha nem tudjuk elkerülni a támadót, akkor csak várjuk a támadást, aztán a tanult módon hárítunk és vissza támadunk, majd menekülünk. Az a kiindulási alap, hogy az egyik oldalon van a védekező, aki nyilván védekezik, a másik oldalon pedig a támadó, aki nyilván támad. A támadás mint olyan pedig a bűnöző, a garázda, a ragadozó „tulajdonsága” – a védekező tehát eleve nem támadhat. – Az akció azonban mindig gyorsabb, mint a reakció. A támadás mindig gyorsabb, mint a védekezés. A támadó dönti el, hogy kit mikor, hol, honnan és hogyan támad meg, és mivel vadászik, igyekszik esélyt sem hagyni. A „nem támadunk, csak védekezünk” elve önmagunk kiszolgáltatása olyasminek, amit képtelenség kezelni. A ragadozó szempontjából így viselkedik az ideális zsákmány.
- A proaktív taktika szerint azonban tényleg minden arról szól, ki lép először. Nem csupán a megelőzés és elkerülés szintjén (ne is légy ott), vagy a határhúzás és békéltetés szintjén (rajtad is múljon, mi meddig fajul), hanem a fizikai konfliktus szintjén is. Ha ismerjük az előjeleket, amelyek a támadást 1-2 másodperccel megelőzik, akkor nem kell az ütést vagy szúrást megvárnunk, hanem – jogos védelemként – előre támadhatunk, vagy ha rajtunk ütöttek, akkor visszatámadunk. A védekezés tehát megelőző támadás vagy ellentámadás. Ahhoz azonban, hogy kezdeményezzünk, el kell fogadnunk, hogy (1) ha tényleg nincs más út, akkor (2) egy időre üzemmódot váltva: juhból juhászkutyává változva (3) képesnek kell lennünk a kontrollált agresszióra: támadunk, hogy elriasszuk, megfékezzük, harcképtelenné tegyük a támadót. Levadásszuk a vadászt, mert nem vagyunk zsákmányállatok.
A valóság nagyon keveset hagy meg a művészetből, szinte semmit. A biztonsági- és testkamerák felvételein nem is nagyon látunk védekezést, blokkokat vagy szép erőelvezetést. Támadásként szinte csak nagyívű, teljes erejű csapásokat, védekezésként szinte csak elhajlást, sarokba szorulva az arc elé emelt alkarpajzsot, földre kerülve pedig magzatpózt figyelhetünk meg.
Végül, aki mindennek ellenére sem akar ütni, rúgni, de tényleg képes egy agresszív támadót megdobni (nem tatamira, hanem betonra), vagy valamelyik ízületét túlfeszíteni és eltörni, vagy a nyakánál alkarral lefojtani, az mit csinál, ha nem támad, és mi mást okoz, mint fájdalmat? Van-e értelme szembeállítani a védekezést a támadással?
AMI SZÜKSÉGES
Aki odáig jut, hogy másokkal erőszakoskodik, az minden határt átlépett, ezért vissza kell kényszeríteni a határok mögé. Akár orrba verjük, akár a bolygót vágjuk hozzá, mivel ő fájdalmat akar okozni, nekünk is muszáj fájdalmat okozni neki, DE csak annyit, amennyi ahhoz kell, hogy elhárítsuk a veszélyt, amit ő jelent. Ez a szükséges erő alkalmazásának elve a jogos védelem közben.
Ez is agresszió, de kontrollált agresszió. Kevés is elég lehet belőle ahhoz, hogy elfuthassunk, és sokkal többre is szükség lehet, ha ezen múlik az életünk. A védekező „agresszív” viselkedése ugyanis normális.
Ha az „agresszív” szó szótári jelentését végigvesszük, a védekező magatartása valóban „ellenséges” a támadóval szemben, mert az ártani akar neki; „harcias” is, mert van mit féltenie, védenie; „támadó”, mert a védekezés nem más, mint megelőző- vagy visszatámadás; „kihívó” a támadó számára, mert nem hagyja magát; „romboló”, mert le akarja rombolni a támadó illúzióját, hogy bántatlanul bánthat másokat. Mert bár a bűnöző és mi is erőt alkalmazunk, ő értéket rombol, mi értéket védünk. Ezért nem lesz „agresszívvá”, aki önvédelmet tanul, de képes a kontrollált agresszióra – ha szükség van rá, és amennyire szükség van.