Miért kell vele foglalkozni? Hogyan keletkezik? Sosem opció?
MIÉRT FONTOS EZZEL FOGLALKOZNI?
Ha az ötvenes évekig a szex volt tabutéma, akkor ma az erőszak az. Nem azért, mert olyan kevés van belőle, hanem mert olyan sok. Megdöbbenve nézzük a hírekben, vagy hallgatjuk a szomszéd lakásból, de élvezzük az akciófilmekben, sport-versenyeken vagy számítógépes játékokban. Mire felnő, mindenki sok száz brutális jelenetet, gyilkosságot néz végig a médiában, egyre kisebb érzelmi megrendüléssel. A jelenséggel csak a kriminológusok foglalkoznak érdemben.
Az erőszak azonban számunkra fontos dolgokat veszélyeztet: az életünket, az épségünket, a testi-lelki szabadságunkat, a kapcsolatainkat, az életmódunkat, a jövőnket. Ezeknek az értékeknek a védelme nyilván mindent megér. Kezelni azonban csak azt tudjuk, amit értünk, ezért szükséges az erőszak mint jelenség kutatása. A kutatás eredménye pedig olyan tudás- és készséghalmaz, amit csak képzéssel lehet átadni – de viszonylag rövid idő alatt át is lehet adni!
EZ NEM A RENDŐR DOLGA?
Erőszak mindig is létezett, de a modern rendőrség csak a 19. században alakult ki. A rend és biztonság védelme tehát ma már a rendőrök dolga, de természetesen nem lehetnek mindig mindenhol jelen. A bűnözők pedig nyilván akkor lépnek akcióba, amikor nincs rendőr a közelben.
A legtöbb erőszak, különösen a nők és gyermekek elleni erőszak azonban eleve nem is közterületen, hanem sajnos otthon vagy ahhoz közel történik. Ami a nőket illeti, a támadó tízből hét esetben olyasvalaki, akit ismer, és olyan helyen vannak, ahol nincs más, aki segíthetne.
Ha tehát egy civilt egy másik civil megtámad, és az illető egyedül van, akkor magára van utalva. A saját rendőre, a saját testőre kell hogy legyen, ezért az állam fel is hatalmazza a védekezésre – a jogos védelem keretein belül.
MIÉRT VÁLIK VALAKI ERŐSZAKOSSÁ?
Különbség van az alkalmi és a megélhetési erőszak között.
A legtöbben csak hirtelen felindulásból vagy alkohol hatására válnak erőszakossá. Haragjukat különösen az váltja ki, ha munkahelyi megaláztatás, iskolai cikizés, házastársi hűtlenség, vagy anyagi kár éri őket.
- Van, aki szégyelli a tettét, az esetet egész életében bánja, és többször nem is tesz ilyesmit. Ha börtönbe kerül, a valóban javítható, nem visszaeső, és ezért ritka esetek közé tartozik.
- Másoknál az erőszak ismétlődik, de tettüket mindig kimagyarázzák, a felelősséget pedig másra hárítják, mert önmaguk előtt is tagadják az önuralmuk hiányát, vagy hogy megtanulták élvezni a mások feletti hatalmat. A börtönben is ragadozóként viselkednek, ha kikerülnek, visszaesnek.
Vannak azonban, akik eleve hajlamosak az erőszakra (ún. pszichopaták), vagy a környezetük teszi őket ilyenné (ún. szociopaták), tehát – akárhogy is jutottak idáig –, ilyen az alapvető beállítottságuk, ezért ebből élnek, vagy ezért élnek.
- Az erőszak számukra vagy eszköz a céljaik eléréséhez, vagy önmagában is élvezet.
- Tettüket tudatosan hajtják végre, akár hosszasan tervezik, akár másodpercek alatt döntenek.
- Általában nem bánnak semmit, hiszen hasznuk volt belőle, illetve élvezetet jelentett nekik.
- A felelősséget tipikusan azzal hárítják, hogy az áldozat kiprovokálta, megérdemelte, valójában ő volt a hibás, ellenállhatatlan volt a kísértés stb.
- Ha börtönbe kerülnek, ott is ragadozóként viselkednek, ha kikerülnek, visszaesnek.
HOGYAN FAJULNAK A DOLGOK IDÁIG?
Az emberi konfliktusok sokfélék, több szintjük van, és elegendő indulat, vágy, félelem, illetve alkohol révén könnyű az egyik szintről feljebb lépni a másikra. A bántalmazás az érzelmi és a szóbeli szintről könnyen fajul tovább tettlegességgé, fizikai erőszakká.
Csak az ember vadászik a saját fajtársára, a fajtárs elleni erőszakra azonban lélektanilag rá kell készülni. A lelkiismeret elnémításának történelmileg bevált eszköze a másítás („Ő nem olyan, mint én/mi…”) és a személytelenítés („Ez csak egy…”) kettőse.
- Az illetőt – gondolatban vagy mások előtt – fel kell címkézni, meg kell bélyegezni, így fosztva meg személy voltától, egyéni értékeitől.
- Ez annál könnyebb, minél inkább eltérnek a nyilvánvaló tulajdonságai a címkézőétől (neme, kora, származása, testalkata, bőrszíne, társadalmi státusza).
- A folyamat végén a célpont már „csak egy …”, ezért neki már nem jár tisztelet, emberi bánásmód, akár élni sincs joga…
Így működik az iskolai cikizés és a rasszista propaganda. Ezért vívják a háborúkat az egyént elrejtő egyenruhában, és ezért fogalmaznak akció közben személytelenül: „célpont kiiktatva”.
Ilyen önfelhatalmazó monológban győzi meg magát a bűnöző arról, hogy miért tehet meg bármit egy másik emberi lénnyel. De a dolog visszafelé is működik: a védekező is személytelen módon tekinthet a támadójára mint „veszélyforrásra”, de annak viselkedésére reagálva (nem a személyét felcímkézve).
A cikizés, nyomásgyakorlás, zaklatás, fenyegetés, bántalmazás és nyílt erőszak mind egy-egy lépcsőfok, de a lépcső két irányú. Míg egyesek a fellépésükkel, a tekintetükkel, a hanghordozásukkal és a szóválasztásukkal profi módon tudják fokozni a feszültséget, mások – ugyanezekkel az eszközökkel – ösztönösen képesek csökkenteni azt. A határhúzást és a békítést azonban tanulni is lehet az önvédelmi tréning során.
SOSEM OPCIÓ?
Az erőszakról alkotott képünk ma elég egyoldalú. Okkal-joggal undorodunk tőle, de amit megvetünk, azt megérteni sem akarjuk, és amit nem értünk, azt nem (feltétlenül) tudjuk (jól) kezelni.
Az erőszakra úgy gondolunk, mintha az erőszakos emberek sajátos tulajdonsága lenne. Valójában – bizonyos körülmények között – mindenki képes arra, hogy egy másik embert rákényszerítsen valamire, hogy neki fizikai fájdalmat, sérülést okozzon, akár meg is öljön.
Nem csupán arról van szó, hogy élete során mindenki elképzelte már, „legszívesebben mit tenne” valakivel (tanár, főnök, ex stb.) – és persze nem tett ilyesmit, hanem valóságos erőszakról. Bizonyos körülmények között ugyanis az is képes rá, akinek ez távol áll a jellemétől. Még az is, aki azt hiszi, hogy önmagáért sosem lenne rá képes – a gyermekéért bármit megtenne.
Az erőszak – értsd: a kényszer alkalmazása, fájdalom vagy sérülés okozása – ugyanis csupán eszköz, ami „segít” rávenni valakit valamire, amit az nem akar. Eszköz, amire a hivatásos ki van képezve és – törvényi feltételekkel – fel van hatalmazva. Eszköz, amihez a bűnöző – a törvény ellenére – rendszeresen és élvezettel nyúl. Eszköz, amivel normális civil – törvényi feltételekkel is – csak vészhelyzetben él: ha neki kell megvédenie magát vagy másokat.
Hogy a kényszerítés, fájdalom vagy sérülés okozás borzasztó dolog vagy hasznos eszköz, az attól függ, ki és mire használja. Az is erőszak, amikor a sorozatgyilkos vág kést az önmagát és gyermekeit védő anyukába, és az is, amikor az önmagát és gyermekeit védő anyuka vág kést a sorozatgyilkosba.
Ugyanazt teszik, de más az indítékuk, és míg a sorozatgyilkost a társadalom elítéli, az anyukát hősnek tekinti. Senki sem tartja majd „erőszakos” embernek, csak mert egyszer ilyesmire kényszerült, sőt, mindenki csodálja a bátorságáért.
Az erőszak persze csak akkor elfogadható válasz egy helyzetre, ha ez az egyetlenlehetséges válasz. Ha azonban úgy tekintünk rá, mint ami számunkra sosem opció, akkor az erőszakos emberek már győztek is: övék a világ. Persze nem így van, ezért szól az önvédelem tanulása többek között a kontrollált – erkölcsileg és jogilag is védhető – agresszió elsajátításáról, és ezért képesek emberek – önvédelmi képzés nélkül, önmaguk számára is meglepő hatékonysággal – visszatámadni: juhból átváltani juhászkutyába.
Végül, tudnunk kell, hogy az erőszakos bűnöző is félti magát, és nem akar sérülni – egy ponton túl neki sem érni meg. Ha azonban egy rendes embernek nem hagy más lehetőséget, minthogy megelőző- vagy ellentámadásba menjen át, akkor a bűnözőnek viselnie kell a tettei következményét. Pont.