Mítosz 6. A hatékonyságot az alapítóhoz való hűség biztosítja…
A KULTÚRA
Az ázsiai kultúrák szerves része az ősök tisztelete, a szigorú családi hierarchia, a közösség egyén feletti jelentősége, a hagyományőrzés, „a régi a jó” elve. Ez érthető. Akik élünk, mind túlélők leszármazottai vagyunk, tehát valamit biztos jól csináltak az ősök. Mi nyugatiak pedig, a saját kulturális gyökereinktől elszakadóban, örömmel művelünk olyasmit, amit – állítólag – századok óta ugyanúgy gyakorolnak. A képlet egyszerű: régi = időtálló = hiteles = hatékony.
A kínai harci iskolákban régen nemigen létezett fokozat-rendszer, és ma is többnyire a szigorú családi hierarchia érvényesül. Mivel mindig idősebbek tanítottak fiatalabbakat, a szintek elnevezése sok iskolában még ma is a családi viszonyokat tükrözi, pl. öccs (toudai), báty (szihing), apa (szifu), nagyapa (szikung), dédapa (szicsou). Mivel a tanítást gyerekkortól kezdték, a tanítványokat a mai napig gyerekként kezelik, nem felnőtt-oktatással. Mivel a tananyagot csak rokonoknak tanították, de tudták, hogy a titkolózás belterjességhez vezethet, az iskolák mesterséges környezetben, bemutatókon és kihívásos mérkőzésen mérték össze a tudásukat.
A 2. világháború után azonban családon, sőt, nemzeten kívülieket kezdtek el tanítani: nyugati katonákat, akik a hierarchiában eleve otthon érezték magukat. A japán, kínai és koreai harci művészeteket ők vitték haza az USA-ba, a szellem pedig kiszabadult a palackból, és önálló életre kelt az egész világon.
AZ ALAPÍTÓ
A nyugati, küzdősporttá szelídült rendszereknek (görög-római birkózás, angol box, francia Savate és botharc, kard, tőr és párbajtőr vívás) nincs ismert alapítójuk. Ázsiában viszont mindig fontos volt egy múltbeli tekintélyszemély, akire hivatkozni lehet – legyen valóságos vagy akár kitalált.
A mai iskolák többnyire korábbi hagyományok egyéni újrafeldolgozásai: „stílusok”, amelyek alapítóik személyes képességeinek, történetének, céljainak, korának és világnézetének tükrei. Tananyaguk sok dologban egyezhet más iskolákéval, hiszen mindenkinek két keze és két lába van, de a személyfüggő technikák, taktikák és stratégiák minden új iskola révén idővel új identitást teremtettek. Minden iskola természetesen várhatta el gyakorlóitól a teljes márka-hűséget, és egy versenyző győzelme vagy veresége az iskola dicsősége vagy szégyene volt.
Ázsiában a feltétlen követés kulturális erény, de még nem létezett videó, ezért a bevált fogásokat ún. formagyakorlatokban rögzítették. A láthatatlan ellenfél elleni – többnyire hosszú és bonyolult – mozdulatsorok értelmezései azonban az irányzat különböző mesterei, iskolái révén idővel zavarba ejtően sokfélék lettek.
Egy-egy nagymester mégis hangoztatja, hogy ő az alapító egyetlen vagy leghitelesebb „örököse”, a töretlen láncolat töretlen folytatója. Ugyanabból az irányzatból azonban mások mást tartanak örökösnek – vagy akár alapítónak. Kívülről nézve ez igazi állóháború a végső tekintélyért. A művészet világában ugyanis létezik ilyesmi.
A TANULÓ
Tegyük fel, hogy sikerült egy rendszert megőrizni nemzedékről nemzedékre, és ha ma egy nyugati fiatal a stílus egyik edzőtermébe betéved, ott pontosan azt tanítják neki, amit az alapító századokkal ezelőtt. Kérdés, hogy ez a történeti folytonosság önmagában mit hitelesít, és miért?
Ha az alapítók eltérő testi-lelki alkatából és céljaiból következik, hogy pl. a rúgásokban, az ütésekben vagy a földharcban bíztak, akkor az is logikus, hogy minden iskola csak a hasonló alkatúaknak, azonos célért küzdőknek való. Ez ráadásul nem is lenne baj, hiszen így van választék, de a valóság az, hogy teljesen eltérő testi-lelki alkatú embereknek tanítják ugyanazt. (Persze létezik válogatás: a tájékozatlan nyugati is el tudja dönteni, hogy mi felel meg a testalkatának: a magas rúgások vagy a birkózás, de sokan meglepődnének, ha tudnák, hogy a stílus alapítója annak idején miért hangsúlyozott valamit.) Ázsiában mindenesetre a stílus sajátságainak hű továbbadása az elsődleges fontosságú cél: a tananyagot tanítják, nem a tanítványokat. Ezért ha valakinek a stílus technikái, taktikái nem működnek, akkor mindig az derül ki, hogy vele van a baj – sosem a rendszerrel.
Kivételek persze mindig akadnak: ázsiai eredetű iskolák egyes nyugaton élő mesterei és egyes „nyugatizált” ázsiai iskolák az egyént is figyelembe veszik, sőt, kreativitásra buzdítják. Idáig azonban évtizedek alatt kellett eljutni.
A TÉT
Amíg a tét nem élet vagy halál, az egész csak a kulturális különbségekről szól. De ha olyasmit tanítanak az embernek, amit nem az ő világára, testi-lelki alkatára, céljaira, illetve nem a helyi jogi rendszerre és bűnözői kultúrára találtak ki, és emiatt bajba kerül, akkor minimum becsapva érzi magát, vagy azt teszi, amit az ázsiai alapítók is: újra feldolgoz.
Ezért történt, hogy a nyugaton két emberöltő alatt százával születtek modernizált és hibrid harcművészeti irányzatok, és olyan katonai-rendészeti rendszerek, amelyek a nyugati és keleti technikát keverve, modern módszertannal még az átlag civilre adaptált verziót is tanítanak.
Ezek mögött is egy-egy kiképző tiszt vagy harcművész életműve áll, de ők nem annyira saját magukból indultak ki, inkább mindenkiből. Nem is a hagyományhoz mérték a technikákat, hanem a szükségletekhez. Nem a múlttal történt a valósághoz való visszacsatolás, hanem a tradíció lett mérve a változó és sokféle jelenhez: kinek, mi, mikor, hogyan, mitől (nem) működik?
Nem a hagyományőrzéssel van a baj, nem is az egzotikus mozgáskultúrával. Ha olyasmit gyakorolsz, ami Neked való, szerencsés vagy. Csak az válhat önveszélyessé, ha az iskolád „igaza” annyira identitásoddá válik, hogy elhiszed: meg kell testesítened a rendszert, hogy megvédhesd magad. Ez ugyanis nem feltétlenül lesz elég.
A VALÓSÁG
Minden tréning célja, hogy az edzőtermi akciót a való világban is reprodukálni lehessen. Az önvédelemben azonban nincs két egyforma helyzet, olyan sok a változó, és olyan kevés az állandó. A védekező és a támadó(k) kapcsolata, fizikális és mentális állapota, a helyszín, a talaj, az időpont, a világítás, az időjárás, tehát tucatnyi körülmény és ezek kaotikus változása lehetetlenné teszi a mérnöki jellegű tervezést, hogy az edzőtermi akció bárkinek, bárhol, bármikor ugyanolyan előírásszerűen megismételhető legyen.
Az ázsiai iskolákban azonban általában kulturális kényszer a tökéletességre való törekvés. Ezért finomulhatott a harc művészetté, ezért próbálták a káoszt zárt rendszerbe dobozolni. Pedig a tökéletesség hajszolása – a civil önvédelmi és hivatásos felkészítésben – nem lehet cél anélkül, hogy fantázia is belekeveredjen.
Az önvédelemben az alkalmazkodás képessége a valódi erény, hogy együtt tudjunk élni és szembe tudjunk nézni a bizonytalannal. Az önvédelmi szituáció ugyanis sokváltozós, nyílt rendszer, ezért minden problémára több jó és több rossz megoldás is létezik. Nincs „végső” válasz vagy „végső” tekintély, legfeljebb emberek, akik ezt képesek elhinni önmagukról, és mások is róluk.
Ha azonban nem akarunk vészhelyzetben halott mesterek láncaiba gabalyodni, akkor – minden tisztelet mellett – azt kell tisztelnünk, amit egykor nekik is: a valóságot. Nekik az övéket – nekünk a miénket.