A fekete öv varázsa?

Mítosz 5. Ha mester leszek, mindig meg tudom magam védeni…

AMIÉRT LÉTEZIK

Ázsiában az övnek ugyanaz a funkciója volt, mint máshol: tartotta a nadrágot, összefogta a kabátot. Az egyszerűen „fokozatot” (dan) jelentő fekete övek alatti tanuló szinteket (kjú) jelző színes öveket csak a 19. sz. végén, a dzsúdóhoz találták ki. Az ötletet a nyugaton való terjedéssel lassan a karate és más iskolák is átvették, mert hamar rájöttek az ázsiai és a nyugati mentalitás közötti különbségre. Az ázsiaiak inkább folyamat-orientáltak: csak gyakorolni kell, hosszú távon maga a haladás a fontos), a nyugatiak inkább eredmény-orientáltak: motiválásukhoz fontos a rendszeres visszajelzés, a tudásszint értékelése – a nyilvános övvizsgák. Így a hagyományos „mester” fokozatok elé tettek még 5 vagy tíz „tanuló” fokozatot. Pedig a fekete öv eredetileg éppen azt jelentette: most kezded igazán a tanulmányaidat.

Napjainkra sokféle fokozatrendszer alakult ki, ugyanaz a szín iskolától függően más szintet jelenthet, illetve egyes iskolákban kevés szín van, de más színű csíkokkal jelzik a szinteket, máshol minden szint más szín. A fekete öv azonban az akciófilmek és a versenyek hatására közismerten a mester szintű harci készségek szimbóluma lett. Pedig nem feltétlenül az.

A fekete öv főleg a japán és koreai eredetű iskolában jelent „mester” fokozatot. A tíz fokozatból általában az első 3 vagy 5 danért kell vizsgázni, a többi az oktatói munkásságért jár, a 9-10. dan azonban csak az iskola alapítójának vagy vezető mesterének. Manapság azonban nem csupán a gyakorlás ideje és a munkásság számít.

Iskolától függ, hogy ki miért kap fekete övet, mert maguk az iskolák eltérő készségekre helyezik a hangsúlyt. Van, ahol a gyakorlással eltöltött idő számít, máshol csak a megnyert küzdelmek és versenyek, vagy ez is, az is. Van, ahol az iskola egész technikai rendszerét kell elsajátítani, máshol a rendszer tanítására is alkalmasnak kell lenni. Ezért lehet az egyik fekete övesnek enciklopédikus a tudása, de azt nehezen tudja átadni, a másik lehet nagyszerű edző, de közepes versenyző, a harmadik pedig csúcs versenyző, de közepes a technikai tudása és kezdőket sem lehetne rábízni. Tehát nem szabad mindenkitől mindent elvárni. És Te sem fogsz „mindent” tudni, ha egyszer fekete öves leszel.

Ez önmagában még nem is lenne probléma. Baj akkor van, ha látunk egy fekete övest, és azt hisszük róla, hogy mindenben „mester szintű”, tehát „mindent” jól vagy jobban tud, vagy ha ezt ő maga is elhiszi magáról, és úgy is viselkedik. Pedig mint az élet sok területén, itt is érvényes a szabály: minél többet tud az ember, annál jobban látja, hogy mennyit nem tud még. Aki pedig látja a korlátait, az a fejlődés irányát is látja. A valódi tudás tehát alázatra nevel, nem az egót növeli.

AMIÉRT NEM ELÉG

A harcművészetek többsége manapság (!) főleg ütő-rugó (pl. Karate, Taekwondo, Kickboxing), vagy főleg birkózó jellegű (pl. Judo, BJJ), vagy ezek keverékei (Jujitsu, Kempo), vagy fegyveres jellegűek (pl. Kobudo, Kendo, Iaido, Kyudo), vagy pusztakezes és fegyveres képzést adnak (pl. Eskrima / Kali, Ninjutsu).

Minden iskolának megvan az erőssége – ami egyúttal a gyengesége. Egy rendszerből ugyanis lehet fekete öved, de a valóságból sosem.

Ha mindig csak egy emberrel állsz szemben, akkor a szemből támadót szépen leütheted, de észre sem veszed azt, aki hátulról beléd szúr.
Csodás magas, forduló és ugró rúgásaid lehetnek, küzdhetsz jól távolról, de ha egy liftben, folyosón, autóban esnek neked, mozdulni sincs helyed.
Lehetsz csúcs a földharcban, de miközben a támadódat lefojtod vagy a végtagjait összecsomózod, a barátai a fejedet rugdossák.

Ezért egyesek más iskolákba is járnak kiegészítő céllal, mások pedig eleve „minden esetre” iskolát keresnek. Ezek azonban több száz (!) technikás, minimum 5 vagy inkább 10 év alatt elsajátítható tananyagot kínálnak.

Élet-halál helyzetben az átlagos harcművész, küzdősportoló és – rendszerint képzetlen, de agresszív – bűnöző közül paradox módon az átlagos harcművész a legkevésbé „veszélyes”, azaz hatékony. Egyrészt, mert sokféle hiedelem torzítja az erőszakról alkotott képét, másrészt, mert a harcművészeti képzés folyamat- és nem eredmény-orientált, mint a küzdősportok és a hivatásos kiképzések, és a készségeket ritkán tesztelik az edzőtermen kívül.

Ez nem tűnik fair megállapításnak, de megfogalmazói közismert harcművészek (Rory Miller, Tony Blauer, Rodney King, Lee Morrison stb. stb.). Miről van szó?

AMIKOR (NEM) MŰKÖDIK

A biztonsági- és testkamerák felvételeinek elemzései révén kiderült: verekedés során, önvédelmi helyzetben szinte senki sem üt, véd, rúg vagy szúr úgy, ahogyan a harcművészeti iskolákban tanítják és gyakorolják.

Képzett harcművészt vagy sportolót akkor látunk fölényesen győzni, ha szerencsés módon az edzőtermihez hasonló körülmények közé kerül, vagy ha egy bolond vagy ittas amatőr kihívta „bunyózni”. Igazi bűnözők azonban ilyet sosem tesznek. Közvetlen közelről és váratlanul támadnak, oldalról vagy hátulról, esélyt sem adva. Ők nem játszanak, hanem vadásznak. (Bár ők is tévedhetnek – tévednek is.)

Az önvédelmi szituációk, verekedések, rendőri intézkedések biztonsági- és testkamera felvételein láthatjuk a valóságot. Nincs belső béke, csak adrenalin, sem fókusz, csak csőlátás. Szinte csak támadnak – védések, hárítások alig történnek. Nincs taktikázás, csak teljes erőből csapkodás vagy gépies szurkálás, hogy a védekezőt az ún. döntéshozatali (OODA) hurok elején tartsák (érzékelés–értelmezés–döntés–cselekvés). A harci művészetekben oly fontos ideális testtartás, a tipikus összetett és finom motoros technikák eltűnnek. Dulakodnak, elsodorják egymást, tárgyakba ütköznek, és többnyire a földön kötnek ki. Ritkán látni egyenes vonalú karate és kungfu ütést, vagy látványos magas rúgást. Aki pedig az ilyesmi kezeléséhez van szokva – hiszen edzésen csak a saját stílus ütését és az az elleni védekezést gyakorolja –, az egy utcai verekedő tized másodperc gyorsaságú, szokatlan szögekből érkező csapásai ellen egyszerűen védtelen.

AMIÉRT TÚL SOK

Idővel minden harcművészet többé-kevésbé elszakad az erőszak valóságától – éppen azért, mert egy részét olyan jól kezeli. Elképesztő, amit az egyes irányzatok művelői mikre képesek egymással – az edzéseiken vagy a versenyeiken. Kérdés, hogy ebből mennyi működik az edzőtermen kívül?

Az egyes iskolák művészi jegyei ugyanis a más stílusúakkal szembeni nyílt versenyeken, mestereik és gyakorlóik spontán verekedései során és a hivatásos közegben egyszerűen eltűnnek. Valós önvédelmi helyzetben pedig a képzetlen, primitív mozgású, de agresszív, fájdalomtűrő és nem együttműködő támadó igazi rémálom – mesternek, bajnoknak egyaránt.

Létezik ugyanis egy-két tucat technika, ami civilnek és hivatásosnak is használható a bűnözők ellen, de több száz más technika is létezik más élsportolók ellen. Haladó szinten túl olyan problémákra keresnek és gyakorolnak megoldásokat, amelyek csak az edzőtermek és versenyek sajátos világában léteznek.

Végül, mivel a gyakorlás kondicionál, mindig fennáll a veszély, hogy az adott stílus vagy szabályrendszer sajátságai miatt – önvédelmi szempontból – hasznos és önveszélyes szokások egyaránt bevésődnek. Ráadásul a mesterek és tanítványaik, illetve az edzőtársak között újra meg újra kialakul a nem tudatos együttműködés. Edzésen ugyanis megtanulnak „megfelelően” reagálni, és elhiszik, hogy a technika mindenki ellen működik. A nem tudatos együttműködés biztos jele, ha edzésen minden technika szinte tökéletesen, előírásszerűen működik: az erőszak brutális, adrenalizált káosza „művészetté” vált.

AMEDDIG HASZNOS LEHET

Félreértés ne essék: a mesterfokozat megszerzése vagy a kemény versenyeken való helytállás szinte mindenhol óriási teljesítmény, ami éveken át való kitartást, sokféle áldozatot, életformát követel. Minden tiszteletet megérdemlő, élsportolói teljesítmény.

Azzal is hozzájárulhat az önvédelemhez, hogy pusztán a rendszeres edzés olyan megjelenést és kiállást adhat, ami bizonyos kötekedőket és ragadozókat eleve elriaszthat.

Nagyszerű, ha valaki idáig eljut, csak az nem igaz, hogy a sikeres önvédelemhez harcművészetre és mesterfokozatra van szükség. Sokkal kevesebb is elég, és azt a keveset is többször, és – a tradicionális oktatáshoz képest – más módszerrel kellene gyakorolni, hogy valós erőszak esetén is működjön. Erre először a katonai-rendészeti kiképzők jöttek rá, és a módszertani változások az utóbbi évtizedekben a civilek képzésébe is átszűrődtek.